Ildi, aki vállalta az igazi nevét, megírta nekünk, hogy mi nyomasztja mostanában. Nem tudja még, hogy alá írja-e a hallgatói szerződést, amit a tanulmányi előadó fog az orra alá tolni a beiratkozás napján. Leláncolja magát 7 évre, visszafizeti a képzése árát vagy be sem iratkozik. Te hogyan fogsz dönteni?

A felsőoktatás érintő változások és a tegnapi ponthúzás kapcsán merült bel bennem néhány gondolat. Tegnap felvettek első helyre egy teljes állami ösztöndíjas alapképzésre. Ez azt jelenti, hogy már csak egy lépésre vagyok attól, hogy 7 évre leláncoljam magamat.
Azt mondom, hogy alapvetően egyetértek a kormány felsőoktatás megújító koncepciójával. Valóban olyan támogatási rendszert szükségeltetik kialakítani, ahol az elsődleges szempont a haza piaci igénye. Ha még temérdek mennyiségű mérnökre van szükségünk, akkor az állam támogassa állami ösztöndíjas helyekkel a mérnökképzést. Ha pedig túlteng a kínálati oldal gazdasági szakemberekkel, akkor csökkentse azok államilag finanszírozott keretszámát. Még azt is ki merem jelenteni, hogy bizonyos szemszögből vizsgálva az is jogosnak mondható, ha ezért az állam azt diktálja cserébe, hogy az adófizetők pénzén megszerzett tudásunkkal kitermelt GDP-t a haza, tehát az adófizetők élvezzék. Szerény véleményem szerint akár még morálisan is megkérdőjelezhető az ezzel ellentétes viselkedés. Azaz, hogy mások pénzén taníttatjuk magunkat, majd szedjük a sátorfánkat és lelépünk.

CSAKHOGY. Ehhez olyan egyéb feltételek szükségesek, amelyek meglátásom szerint a jelenlegi állapotban nem állnak fent. Szép dolog ez az Unió. Jó dolog ez az Unió. Az árak, a megélhetés költségei roppant gyorsan felvették a versenyt a nyugati országokkal. Ezt mindenképpen sikerként könyvelhetjük el. Ilyen sikeres még a magyar Euró sem lesz! Már ha lesz. Ha az árszínvonal követi az Uniós trendet a bérszínvonal miért nem képes? Az átlag magyar miért keres harmadannyit, mint például egy brit? Mert ők szigeten élnek, mi meg csak egy Kárpátoknak nevezett és azzal körülzárt katlanban, ahol még a gyom is kihal? Van még új a magyar ugaron? Mint hallgató, akinek alá kell írnia a hallgatói szerződést készítek egy képviselői szerződést. Ha azt akarják, hogy tanuljak alá kell, hogy írják. Ha a törvényhozás arra kényszerít, hogy éhbérért dolgozzak itthon 7 szűk esztendeig, akkor én arra kényszerítem a törvényhozást, hogy 7 év alatt teremtse meg a hiányzó munkahelyeket, Uniós bérszínvonallal. Ha én megszegem a szerződést vissza kell fizessem a képzés költségét. Ha az állam megszegi a szerződésemet, akkor semmisnek kell nyilvánítania a hallgatói szerződésemet. Szerintem ez így lenne korrekt. Ők kötelezhetik a kispolgárt valamire, de én nem kötelezhetem őket semmire? Nevetséges!

Maradt tehát bő egy hónapom, hogy végiggondoljam mi a legjobb lépés. A legvalószínűbb az, hogy nincs jó lépés, csak rossz.

Néhány nappal ezelőtt már kaptunk egy levelet attól a tanártól, aki úgy érzi fontos megosztania meglátásait az oktatással kapcsolatban. Most kollégáiról alkot egy sémát. Vajon igaza lehet? Döntsétek el Ti!

Üdvözlet!

 

Néhány nappal ezelőtt már megosztottam gondolataimat a hallgatósággal kapcsolatban és ahogy ígértem megteszem ugyanezt az oktatókkal kapcsolatban is. Én is az vagyok, ezért úgy gondolom, hogyha előzőleg nem is volt, de most biztosan igazam lesz.

Alapvetően három fajta egyetemi oktató van. Az első csoportba tartoznak azok, akik „kényszerből” tanítanak. Bejárnak az órára, akár még le is adják az anyagot, de különösebb aktivitást nem mutatnak. Még a kollégákkal sem igazán kommunikálnak. Ettől függetlenül lehetnek kiváló szakemberek, csak annyi a probléma, hogy nincs meg bennük a tanítás ösztöne. Ezt nem lehet tanulni. Vagy megvan valakiben, vagy nincsen.

A másikba tartoznak azok az oktatók, akik megpróbálnak minden tudást átadni a hallgatóságnak úgy, hogy közben nem kívánnak figyelni a visszacsatolásra. Ez nagy hiba, ugyanis a diákok hiába látják az igyekezetet, azt érzik, hogy nem figyelnek rájuk.

A harmadik kaszt azon tanároké, akikre a legjobban jellemző a hallgató-centrikusság. Nem csak tanítanak, hanem ők is próbálnak tanulni a fiatalabb generációtól. Tudják, hogy a szemléletek változnak, ezért elengedhetetlen a folyamatos frissítés.

Nem kevés önkritikával áldottak meg az égiek, így tudom, hogy nekem is van még mit tanulnom. Azonban tisztelem azokat a kollégákat, akik teljes szívvel képesek tanítani. Ők azok, akik helyreállítják mindazt, amit mi nap, mint nap elrontunk.

Az első levél a szakdolgozatokkal kapcsolatban. Ági a Debreceni Egyetemre jár, ott történt meg vele ez a roppant idegölő eset. Hajsza a szakdolgozatért.

Ez tényleg nagyon rövid sztori, ami még a szakdolgozat készítés kapcsán esett meg velem. Kiválasztottam a témámat, felkerestem a konzulensemet. Megbeszéltük, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálnom, megbeszéltük a fix konzultációs időpontokat valamint azt, hogy bármi sürgős van, én hívom őt. Haladtam is rendesen, minden találkozón megjelentem, már készen volt kb. a dolgozat kétharmada.
Ekkor jött a sokk: a tanszék telefonon értesített, hogy most vették észre, hogy mégsem jó a témám, újat kellene írnom. Először ideges lettem, majd kétségbeestem. Teljesen jól haladtam, minden időmet pontosan beosztottam. Felhívtam a belső konzulensemet, hogy most what the fuck? Ő sem értette a dolgot, de nem tehetett semmit. Aranyos volt, egyből tudott adni olyan témát, ami nem sokban tért el az enyémtől és a tanszék biztosan engedélyezi.
Jött a kapkodás, idegeskedés, hogy időben készen legyek. Végül épp határidőre sikerült leadnom. Hál’ Istennek jelesre védtem, így végül úgy álltam a dolgokhoz, lehet, ha nem így történik, a másik témámra négyest kapok.
Azóta a „Nyugtával dicsérd a napot.” szemléletmód szerint próbálok élni.

Ismét egy jelenleg is aktív DF-es hallgató írt e-mailt. Úgy véli épp itt az ideje egy Neptun verziófrissítésnek.

Sziasztok!
A Dunaújvárosi Főiskolán tanulok, ott történt meg velem ez az eset nem is olyan régen. A történet címe lehetne akár „A tanulmányi osztály és én” is.

Felvettem a féléves órákat, rendszeresen bejártam. Ez nagyjából heti 3x7 órát jelentett. Eltelt a félév, azt hittem minden rendben. Aztán kiderült, hogy mégsem. Tartozásom volt, így letiltottak mindenről. Vizsgák, ügyintézés és a többi. Megnéztem az egyenlegem és akkor vettem észre, hogy tartozom az iskolának. Jót nevettem ugyan rajta, de azért mégis kínos volt. Telefonáltam az ügyintézőnek, aki szerintem azt sem tudta, hogy melyik bolyón jár. Nagy nehezen beazonosított és egykedvűen közölte, hogy valóban így áll a helyzet és hogy ez van.

Aztán még aznap megindítottam az átutalást, így három nap múlva meg is oldódott a probléma.
Mielőtt kapnám az ívet. A gondom nem az volt, hogy tartoztam és letiltottak. Ez a szabályzat ez így helyes.

A kérdés, ami felmerül bennem csak annyi, hogy év közben legalább egyszer, miért nem küldtek neptun üzenetet, hogy figyelmeztessenek a mulasztásomra? Nagy kérés? Nem hiszem, mert heti 5x jönnek (számomra) teljesen felesleges üzenetek. Nyelviskola, ilyen-olyan mérkőzés, kérdőívek. Szerintem nem lenne nagy informatikai kihívás az, hogy a tartozásokat figyelje a rendszer, és bizonyos idő elteltével figyelmeztető üzenetet küldene az érintetteknek.

Levélírónk - reméljük - egyedülálló történetet osztott meg velünk. Néhány évvel ezelőtt nyakon csípte a Miskolci Egyetem egyik oktatóját, mikor az éppen kirámolta az egyik diákját.

A Miskolci Egyetemre jártam, ott történt meg az eset. Akkoriban tanársegédként oktatott ott egy fickó, sajnálatos módon engem is. Nagyon jó fej volt. Túlságosan is, éppen ezért volt már akkor érdekes az ürge. Az a fajta ember, aki már annyira kedves és behízelgő, hogy már gyanús. Kezdetben betudtam annak, hogy fiatal és kezdő tanár, biztosan szeretné megnyerni magának a hallgatóságot. Ez lehet, hogy igaz is, de nem csak emiatt volt ilyen.
            Egyik alkalommal korábban érkeztem meg az órára, így leültem a terem ajtaja melletti székre. Várhattam úgy jó 15percet, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki van bent a teremben. Az ajtó nem zárt jól, résnyire kinyílt, ezért lettem figyelmes a bent szöszmötölésre. Odaballagtam, benéztem. Emberünk épp valamilyen táskában matatott. Kivette a benne lévő tárcát és vele együtt valamennyi pénzt is. Nem gondoltam semmi rosszat, így benyitottam és ráköszöntem. Zavarba jött, a táskát markolászta idegesen és alig tudott valami értelmes mondatot kinyögni. Akkor kezdtem kapizsgálni, hogy éppen miben is volt. Hirtelen nyílt az ajtó és bejött rajta egy hallgatótársam. Kiderült, hogy előzőleg neki volt órája a teremben és ott hagyta a táskáját. Összeállt már a kép? Bizony. A tanár éppen kirámolta a srácot. És én mindezt láttam. Nem szóltam semmit. Mondjuk nem is kellett, mert visszanyomkodta a pénzt a táskába (nem a tárcába). A srác is tudta, hogy mi történt, de természetesen nem lett belőle ügy, mert senki sem akart balhét.

Az elkövetkezendő két évben is tanított még, nem csinált belőle nagy ügyet, hogy a szemem láttára lopott meg valakit. Az biztos, hogy nagyon szomorú lennék, ha kiderülne, hogy felsővezetőként dolgozik valahol. Ezek miatt az emberek miatt tart ott ez az ország, ahol tart.

Ez van akkor, ha bejárós vagy. Megesik, hogy sokszor teljesen feleslegesen vonszolod be magad az egyetemre, mert a fogadóóra, mint olyan nem mérvadó. Minden tanár akkor van bent, amikor szeretne. Általában akkor, amikor éppen senki sem keresi őket. Nem egy általános vállalkozás jegyet beíratni.

Az Általános Vállalkozási Főiskolára jártam néhány évvel ezelőtt. Akkoriban még a régi papír alapú indexek működtek, elektronikusról szó sem volt (lehet most is így van még, nem tudom). A fiatalabbak kedvéért elmondom, hogy ez miért volt hátrány. Minden egyes jegyet külön be kellett íratni a tanárral. Nálam ez kicsit körülményes procedúrának számított, mert vidékről jártam be. Nagyjából egy óra volt az út. Azért ezt a megoldást választottam, mert anyagilag ez volt a legkifizetődőbb. Albérletre a gatyám ráment volna. Vagy a szüleimé.

Akkoriban volt ott egy rendkívül „szimpatikus” tanár, aki szeretett abból poént kreálni, hogy a fogadóóra idejében máshol császkált. Mindenki tudta, hogy ő az, akire nem vonatkoznak az időpontok. Tulajdonképpen az volt a legjobb megoldás, ha kiültél az irodája elé reggel, és estig ott maradtál. Az egyik félév során (csak abban tanított szerencsére), ötször mentem be feleslegesen Budapestre, nem találtam az irodájában. Ebből négy alkalommal, alkalmanként körülbelül 3 órát vártam rá. Mindenki azt mondta, hogy bármikor megérkezhet. Jött egy frászt. Nagy nehezen a hatodik alkalommal elcsíptem. Gondoltam végre megoldódik a gond, beírja a jegyet és viszon’látás. Végül így is történt, de nem olyan egyszerűen azért. Megpróbált lerázni, hogy ő most nem ér rá, és különb sincsen nála az iroda kulcsa, hogy ő megnézze tényleg az a jegy jár-e nekem, mint amit én állítok. Nagyon-nagyon mérges lettem, és megmondtam neki, hogy addig nem megyek sehova, amíg nem hozza a kulcsot és nem írja be az osztályzatomat. Két perces monológba kezdtem, hogy nekem ez nem úgy megy, hogy fogom magam, felveszem a papucsomat és leugrom a körtérről. Nekem egy ilyen menet legalább 2 óra, ha nem késnek a vonatok. Jó arc volt végül, bocsánatot kért és egyből útnak indult megkeresni a kulcsot. Megkaptam a jegyemet és az aláírást.

Summa summarum, ha diák vagy és problémád van, szólj bátran a tanárnak. Ha empatikus, akkor megérti és gyorsan kitalál valami megoldást. Bár ettől függetlenül azért jó lenne betartani a fogadóóra időpontjait!

Olvasónk nem egy konkrét problémáját osztotta meg velünk. Nem is probléma, hanem egy meghökkentő, nem mindennapi történet. Te mit tennél, ha egy lebujban összefutnál a professzoroddal? Kezet nyújtanál felé, és partner cserét ajánlanál fel? Esetleg te feleltetnéd őt nőtanból? Erik egyiket sem tette. Levonta tanulságként, hogy az alamuszi nyuszi valóban nagyot ugrik. A tudományos fokozat önmagában nem erkölcsi bizonyítvány.


Elég abszurd sztorim van. Három éve vagyok egyetemista, jelenleg a második intézményemben tanulok. Az első félévet máshol töltöttem. Az, hogy miért jöttem az első iskolámból…hát azt mindjárt megtudhatjátok.
Történt, hogy 19. születésnapomat ünnepeltük a haverokkal. Házibuli volt, eléggé felöntöttünk a garatra. Már kezdett lecsengeni a party, mindenki befáradt, gyakorlatilag csak néztünk ki a borgőzös fejünkből. A legnagyobb problémánk hirtelenjében az lett, hogy egy lány sincsen a közelben. Akik eddig fent voltak a kérón azok vagy leléptek, vagy éppen szobán voltak valakivel. Így ültünk ott mi öten a srácokkal, teljes magányunkban. Több sem kellett ehhez, egyikünk, nevezzük Gergőnek, benyögte a tutit. Van egy ismerőse, aki már járt swinger klubban, és mi lenne, ha benéznénk mi is. Nem tudom hogyan, de nem sok időbe telt, mire befűztek (tudni kell rólam, hogy nem igazán pártolom az efféle ’happeningeket’). Gergő fel is hívta az illetőt, akitől megkaptuk a címet. A címhez jelszó is járt. Mint kiderült, csak ennek a jelszónak a birtokában engednek fel a lakásra. Gondolom félnek a fakabátoktól. Bár nem értem miért, mikor semmi törvénybeütközőt nem követnek el az ott kikapcsolódók. Ingyen van az egész, csak meg kell egyezni, hogy éppen ki kivel.

Tehát elmentünk a címre. Felcsengettünk, kérték a bűvös jelszót, Gergő bemondta. Nyílt is az ajtó. A lakás a 10-en volt, a lift nem működött, így jó pár percbe telt mire felcaplattunk. Egy kedves leányzó fogadott, egyből kiszúrtam magamnak, de ahogy észrevettem, ő is magának. Keresztül mentünk a folyosón, minden ajtó csukva volt, ami a szobákra nyílott. Félreérthetetlen hangok szűrődtek ki, a többi vendég már benne volt a tutiban. Betessékelt minket a csajszi a konyhába. Pár perc alatt felvázolta, hogy mik a szabályok. Nincs erőszakoskodás, ha valaki nem akar valamit, azt tiszteletben kell tartani. Másként jön Béla, a barátja, aki majd jól ellátja a bajunkat. Béla úr ebben a pillanatban meg is jelent. Egyből elment a kedvem az erőszakoskodástól. Képzeljétek el a legnagyobb embert akit tudtok és azt szorozzátok meg legalább kettővel. Már tudtuk, hogy miért nem működik a lift. Egyik morcos pillanatában biztos kitépte a helyéről.

De lényeg a lényeg. Már majdnem arra került a sor, hogy akkor belecsapunk a lecsóba, mikor a szűk kis konyha felé, egy számomra roppant ismerős alak közeledett. Tátva maradt a szám, mikor megláttam ki az. Egyik professzorom az egyetemről. Ő is felismert engem, mert kikerekedett a szeme. Annyira zavarba jött, hogy el is felejtette miért jött ki. Hadovált valamit, majd visszament a fedélzetre. A srácok nem tudták mi van, én csak erősködtem, hogy most azonnal lépjünk le. Lent a tömb előtt elmondtam, hogy ki volt az öreg fószer. Hazáig sírtak a nevetéstől. Én nem annyira, mert tudtam, hogy a következő félévekben sűrűn fogok még találkozni az öreggel.

Ez meg is történt, nagyjából egy hét múlva. Eszméletlen kínos volt. Ő tudta, hogy én tudom, és én is tudtam, hogy ő tudja, hogy én tudom. A legnevetségesebb az volt, mikor pár hét múlva megjelent a felesége az unokájával a tanszéken. Úgy ölelgette a nejét, hogy kedvem támadt kiröhögni.
Azt sejtem azt gondolhatta, hogy zsarolni fogom. Megtehettem volna. Meglehet az is, hogy az óráira be sem kellett volna járnom, úgy kaptam volna meg a jelest. De nem tettem. Tartottam a számat. Végül csak eljöttem, mert a végén már én éreztem magamat rosszul. Pedig nekem semmi okom nem lett volna. Független emberként mentem fel a lakásra, hogy jót szórakozzak. Neki viszont felesége, gyerekei és unokái vannak. Felesége, akivel valószínűleg ugyan úgy összebújik, mint sok más nővel hetente többször. Csak azon gondolkodom, hogy vajon otthon mit mondhat? Bocsánat drágám, de ma tovább maradok a tanszéken, mert néhány hézagot be kell tömködni? Undorító egy dolog ez.
            Lényeg a lényeg. Attól, mert valaki számtalan tudományos fokozattal rendelkezik, lehet, hogy erkölcsileg romlottabb, mint egy kukorica tolvaj.

Szerkesztőként fontosnak tartom, hogy megfelelő iránycsapást alakítsak ki a közeljövőben beérkező leveleknek, ezért nekem is mindenképpen meg kell osztanom véleményemet Magyarország felsőoktatási rendszerével kapcsolatban. Szépen is néznénk ki, ha pont én ne bírnék egyfajta sajátos nézettel. Teljesen hiteltelenné válna az, amit eddig közösen felépítettünk.

Semmiféleképpen sem szeretnék politikai tűzharc áldozatává válni, azt pedig végképp nem szeretném, ha a Blog válna azzá, ezért előre leszögezem, hogy általánosságokban beszélek. Az objektivitás talaján maradok. Amit úgy érzem kritika illet, azt kritikával fogom illetni, függetlenül a mindenkori politikai hatalomtól.

            A rendszer alapjában véve hazánkat modellezi, az elit-egyenlőbbek-tömeg rétegződés mentén. Az elit az egyetemi vezetőséget, az egyenlőbbek a hallgatói önkormányzatot és a köré szerveződő személyeket, a tömeg pedig az átlagos hallgatókat jelenti. Ezért mosolyra fakasztó számomra, mikor valaki azt mondja, hogy a felsőoktatás az életre készít fel. Valóban. Az ide bekerülők első kézből, kicsiben tapasztalhatják meg, hogyan is működik a társadalmi lét. Ahhoz, hogy növelni lehessen a hatékonyságot, tehát az eredményesség/befektetett energia arányát, legalább a második réteghez, az egyenlőbbekhez kell tartoznunk. Erejük az információ birtoklásából fakad. Annak az információnak a birtoklásából, amelyet az elit állít elő. Emiatt van rendkívüli szerepe a hallgatói önkormányzatoknak.

          A tanulmányi osztály látszólag szerves részét képezi az intézményeknek. Azonban ami jogilag egymáshoz tartozik, arra igaz ugyanez működési szinten is? Nem feltétlenül. A tanulmányi osztállyal kapcsolatban gyakran olyan érzésem támad, hogy csak lóg a levegőben. Olyan, mint egy szabadjára engedett hajó, amely kapitány hiányában megölheti a fedélzetén utazókat. Titeket. Hallgatókat. Mielőtt azonban bűnbakot kiáltanánk ki, fel kellene kutatnunk a probléma gyökerét. Épp az imént kaptam meg egyik kedves olvasónk levelét, amit az előző bejegyzésben olvashattok, Legyen béke, szabadság és egyetértés címen. Ő világított rá a lényegre, és ezt köszönöm Neki. A probléma alapvetően az információ-diszharmóniából fakad. Több forrásból tájékozódnak az osztályok, mely források sokszor eltérő adatokkal „segítik” munkájukat. Teljesen érthető, ha ellenérzéssel térsz be a TO-ra, azonban mindig próbálj legalább egy kevés empátiával közeledni feléjük. Sohasem tudhatod, hogy jómagad mikor kötsz ki olyan pozícióban, ahol mindenki Téged szid és nyaggat.

            Dióhéjban ez a véleményem a magyar felsőoktatásról. Emberek alkotják, ezért sohasem lehet tökéletes. A problémákat vitára kell engedni, hogy megoldódhassanak, ez a vita ugyanakkor sohasem lépheti át a kulturált viselkedés képzeletbeli határvonalát. Néhol kompromisszumot kell kötnünk, néhol pedig teljes vállszélességgel ki kell állnunk az igazunk mellett. Egyedül az a fontos, hogy hűek maradjunk elveinkhez.

Szerkesztőként örömmel fogadtam a következő levelet. Egy olyan, a hadak útját is megjárt műszaki hallgató keresett meg, aki baráti kapcsolatot ápol egy tanulmányi előadóval. Hosszú órák beszélgetése után arra jutottak, hogy bizony nem minden az, aminek látszik. Különösen nem a felsőoktatás információ-kavalkádja.

Úgy gondoltam, hogy esetem többet kíván, mintsem, hogy egyszerű kommentként osszam meg veletek.

Hosszú időt töltöttem a felsőoktatásban. Két év FSz, két év BSc valamint folyamatban van a mesterképzésem is, azaz van tapasztalatom az egyetemi ügyintézés terén. A kezdetekben én is rühelltem a TO-t, ha lehetett kerültem. A legutolsó hely volt, ahova információért mentem – inkább megoldottam másképpen. Azonban rájöttem arra, hogy a tanulmányisok többsége nem jókedvből „lusta”. Vagy hirtelen nem is tudom, milyen jelzővel lenne helyes illetni őket. Alig fizetésért én sem szívesen gürizem.

Történetem azt hiszem most válik érdekessé. Beszélgettem néhány órát egy idősebb tanulmányi előadóval. Nem az én iskolámban dolgozik, máshonnan ismerjük egymást. Elmondta, hogy mi az alapvető probléma. Öt különböző helyről, öt különböző információt kapnak egy problémát illetően. Gyakorlatilag nekik kell kibogarászni, hogy melyik is a helyes irányelv. Egy eset a sok közül. Volt úgy, hogy több diák azért csúszott egy félévet, mert a dékán(!) azt mondta nekik, hogy a szakjukhoz kötelező teljesíteniük az XY nevű órát. Megerősítésért a TO-hoz fordultak, csakhogy a TO is a dékántól érdeklődött. Gondolom kitaláljátok: ugyan az a dékán, két nap múlva már mást mondott. A diákok nem vették fel az órát, buktak is egy félévet. Tehát aki nem elég alapos, az bizony eltűnhet az egyetem téridő-kontinuumában.

Ebből kiindulva jutottunk arra a több órás beszélgetésünk során, hogy bizony nagyon nagy szükség (lenne) olyan szakemberekre, akik értik az intézményi kommunikációt. Műszaki területen tanultam/tanulok, sokak szerint elvből meg kellene vetnem a kommunikáció szakot. De nem teszem. Igenis szorgalmazom a minél színvonalasabb kommunikáció képzést, bízva abban, hogy a kikerülő szakemberek a helyes mederbe terelik a szétfolyó információkat.

Abból kiindulva, hogy ma már nincs olyan valamire való vállalkozás, ahol ne lenne legalább egy kommunikátor, nem hiszem, hogy elképzelésem hülyeség lenne.

            Mindenki maradjon a kaptafánál. Mert aki mindenhez ért, arról végül kiderül, hogy nem ért semmihez.

Kíváncsiak voltatok arra, hogy hogyan lát titeket egy aktív tanár? Ha elolvassátok a levelét, akkor tükörbe nézhettek. Szolíd, visszafogott, talán helyes, talán helytelen. Öt hallgatói kaszt, amely alapjában határozza meg a felsőoktatás összetételét.

Tisztelt Hallgatók/Olvasók!

 

Tanárember vagyok lassacskán húsz éve. A hajam is deresedik. Nincs mese, nem a stresszmentes hivatások közé tartozik a főiskolai oktatói beosztás.

            Nyugalom, levelem további része nem fizikális és szellemi képességeimet taglalja. Csupán szeretném megosztani néhány gyakorlati tapasztalatomat (némelyik meglátásom már-már kritikának minősül) a hallgatósággal kapcsolatban.

            A hallgatókat alapvetően öt csoportra osztanám. Vannak az ügybuzgók. Ők azok, akiknek a tudásszomját képtelenség kielégíteni. Nem is lenne ezzel semmi probléma, de ehhez társul az elviselhetetlen okoskodási hajlam (ami a legtöbbször ostobasággal párosul). Értem én, hogy jó jegyet szeretne, és értékelem, hogy foglalkoztatja az adott téma. Azonban van egy képzeletbeli határ, amin túl már kibírhatatlan egy ilyen személy.

A második csoport az eminenseké. Alapvetően csendesek, csak akkor szólalnak meg, ha kérdezi őket az ember (talán ebben az egyben különböznek az ügybuzgóktól). Szinte minden tantárgyból jeles osztályzatot kapnak, valamint szó szerint képesek visszamondani még a Háború és békét is.

A harmadik csoport a jóra való diákok csoportja. Csak ahhoz a témához szólnak hozzá, amihez értenek, de ahhoz viszont meglepő szakszerűséggel. Némelyik tantárgyból gyengébbek, viszont amiben kedvüket lelik…nos azokat az általuk emlegetett „józan paraszti ésszel” teljesítik. Jellemző még rájuk, hogy szívesen végeznek önálló, gyakran az intézménytől teljesen független munkákat. Személy szerint én őket tartom a legéletrevalóbbaknak.

A másik, legnagyobb csoport az átlagos hallgatókat tömöríti. Közepes-jó osztályzattal elevickélnek. Velük sincsen semmilyen probléma, csak a szikra hiányzik belőlük. Sokszor úgy érzem, hogy tudományterületet tévesztettek és ezért nem lelik örömüket a tanulásban.

Az utolsó és egyben – szerencsére – a legkisebb méretű bagázs a léhűtőké. Mindenből bukdácsolnak, sokadik képzésüket kezdik és 28 évesen még mindig az anyjuk ruháztatja őket. Nem is értem, hogy mit remélnek az élettől.

 

Ezt nem azért írtam le, hogy minden hallgatót egy képzeletbeli dobozba helyezzek. Nem is lehet minden diákot egyértelműen A vagy B csoportba sorolni. Hogy mégis miért osztottam meg mindezt? Mert egyszerűen jól esett kiírni magamból. Ha esetleg egy pszichológus tanárkolléga erre jár, kérem, vegye fel velem a kapcsolatot! :-)

 

Apropó. Megvan a véleményem rólunk, tanárokról valamint a magyar felsőoktatási rendszerről is. A közeljövőben ezeket is megosztom a nagyérdeművel.

 

 

Tanuljatok, hamarosan indul az őszi szemeszter!

 

 

Üdvözlettel,

Egy tanár a sok közül
           

süti beállítások módosítása