Tanárember vagyok lassacskán húsz éve. A hajam is deresedik. Nincs mese, nem a stresszmentes hivatások közé tartozik a főiskolai oktatói beosztás.

            Nyugalom, levelem további része nem fizikális és szellemi képességeimet taglalja. Csupán szeretném megosztani néhány gyakorlati tapasztalatomat (némelyik meglátásom már-már kritikának minősül) a hallgatósággal kapcsolatban.

            A hallgatókat alapvetően öt csoportra osztanám. Vannak az ügybuzgók. Ők azok, akiknek a tudásszomját képtelenség kielégíteni. Nem is lenne ezzel semmi probléma, de ehhez társul az elviselhetetlen okoskodási hajlam (ami a legtöbbször ostobasággal párosul). Értem én, hogy jó jegyet szeretne, és értékelem, hogy foglalkoztatja az adott téma. Azonban van egy képzeletbeli határ, amin túl már kibírhatatlan egy ilyen személy.

A második csoport az eminenseké. Alapvetően csendesek, csak akkor szólalnak meg, ha kérdezi őket az ember (talán ebben az egyben különböznek az ügybuzgóktól). Szinte minden tantárgyból jeles osztályzatot kapnak, valamint szó szerint képesek visszamondani még a Háború és békét is.

A harmadik csoport a jóra való diákok csoportja. Csak ahhoz a témához szólnak hozzá, amihez értenek, de ahhoz viszont meglepő szakszerűséggel. Némelyik tantárgyból gyengébbek, viszont amiben kedvüket lelik…nos azokat az általuk emlegetett „józan paraszti ésszel” teljesítik. Jellemző még rájuk, hogy szívesen végeznek önálló, gyakran az intézménytől teljesen független munkákat. Személy szerint én őket tartom a legéletrevalóbbaknak.

A másik, legnagyobb csoport az átlagos hallgatókat tömöríti. Közepes-jó osztályzattal elevickélnek. Velük sincsen semmilyen probléma, csak a szikra hiányzik belőlük. Sokszor úgy érzem, hogy tudományterületet tévesztettek és ezért nem lelik örömüket a tanulásban.

Az utolsó és egyben – szerencsére – a legkisebb méretű bagázs a léhűtőké. Mindenből bukdácsolnak, sokadik képzésüket kezdik és 28 évesen még mindig az anyjuk ruháztatja őket. Nem is értem, hogy mit remélnek az élettől.

 

Ezt nem azért írtam le, hogy minden hallgatót egy képzeletbeli dobozba helyezzek. Nem is lehet minden diákot egyértelműen A vagy B csoportba sorolni. Hogy mégis miért osztottam meg mindezt? Mert egyszerűen jól esett kiírni magamból. Ha esetleg egy pszichológus tanárkolléga erre jár, kérem, vegye fel velem a kapcsolatot! :-)

 

Apropó. Megvan a véleményem rólunk, tanárokról valamint a magyar felsőoktatási rendszerről is. A közeljövőben ezeket is megosztom a nagyérdeművel.

 

 

Tanuljatok, hamarosan indul az őszi szemeszter!

 

 

Üdvözlettel,

Egy tanár a sok közül
           

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.